Workshopok a humánus orvoslásról.

Bővebb információk a workshop menüpontban.

FacebookTwitterGoogle BookmarksLinkedin

Zokogtam a babával a karomban

Zalán még nem volt 2 éves, amikor Janka született. Janka épp 3 hetes volt, amikor először egyedül maradtam a két pici gyerkőccel. Baleset történt, leesett a pelenkázóról. Iszonyatosan megijedtem. Nagy sérülés nem látszott rajta, a szája repedt fel, semmi több, de vigasztalhatatlanul sírt. A védőnőnket hívtam, aki megnyugtatott, kérdezte, hogy felsírt-e rögtön, és hogy azóta volt-e hányás. Szerencsére rögtön felsírt és nem is hányt, így azt javasolta, hogy azonnal induljunk el kocsival a kórházba.
A kórházban rögtön megvizsgálták, alaposan kikérdeztek, megnyugtattak, hogy jó jel a sírás, és hogy nem volt hányás, eszméletvesztés, de a biztonság kedvéért elküldtek egy koponyaröntgenre. Amíg az eredményre várakoztunk kezdtünk megnyugodni, Janka többször szopizott is, bár láthatóan fájlalta a száját. Az ultrahang eredménye lesújtott:  koponyatörése van, azonnal viszik az intenzív osztályra.

 Egy nagyon kedves doktornő kísért át bennünket, elkezdték Jankát vizsgálni, monitorizálni próbálták és bekötni egy branült, ami nagyon nehezen ment. A nővérek megpróbáltak kiküldeni, biztosan lámpalázasak voltak. Mondtam, hogy nem szeretnék kimenni, a háttérbe húzódom, nyugodtan tegyék a dolgukat, mire a doktornő is rögtön kérdőre vonta őket, hogy miért akarnak engem kiküldeni, jogom van itt lenni és nem is zavarok senkit. A nővérek ettől feszültebbek lettek, úgyhogy mivel már hosszú percek óta szurkálták szegény Jankát hiába, a doktornő kitessékelt, hogy addig intézzük el a papírokat.
Újra beszámoltam róla, hogy mi történt, a doktornő nagyon kedves volt. Kaptam egy házirendet aláírásra, végigmondta, hogy mit találok benne, és külön kiemelte, hogy a látogatási rész (délelőtt kb. 9.00-11.00, délután 14.00-16.00 már nem emlékszem pontosan) persze nem vonatkozik rám, mert a pici csak három hetes és kizárólag anyatejet kap origi csomagolásból. Aláírtam, de oda is írtuk, hogy anyatejes táplálás miatt a látogatási idő nem vonatkozik ránk.
Hazaküldtek összepakolni, felvettek a szomszédos gyerekosztályra. Mikor visszaértünk, segített a doktornő mellre tenni Jankát, mértük előtte utána, hogy meggyőződhessen róla, hogy a fájdalom ellenére eleget szopik-e. Minden rendben ment, Janka elaludt, mondták, hogy jöhetek bármikor. Megbeszéltük, hogy szólnak, ha felébred. Este még egyszer meg tudtam szoptatni, de mivel már régóta nem jelentkeztek, újra mentem, hogy megnézzem mi a helyzet. Műszakváltás volt, innentől nem engedtek be, mondván, hogy éjszaka van, nincs látogatás és ez egy intenzív osztály. Értetlenül álltam. Mi történhetett? Eddig nem volt intenzív osztály, csak éjszaka az? Az első döbbenet után próbáltam érvelni, de hát én nem látogatni jövök, Janka három hetes, szüksége van rám, szoptatom és nem szeretném ha bármi mást kapna az én anyatejemen kívül, ráadásul ő egyedül fekszik az egész osztályon. Közölték, hogy nekem most az a dolgom, hogy fejjek.
Teljesen fel voltam háborodva, de még reménykedtem, hogy szép szóval elérhetek valamit. Mentem és próbáltam tejet préselni a kőkeményre dagadt melleimből. Hozzátartozik, hogy soha nem kellett fejnem és semmi jártasságom nem volt a kézi fejésben, és Zalán a kistesó megszületése óta intenzíven napi többszöri alkalommal szopizott, így valóban elképesztő mennyiségű tej gyülemlett fel a melleimben. Nagy kínok közepette sikerült vagy két deci tejet fejnem, amit visszavittem nekik. Nem engedtek be, közölték, hogy alszik. Végül azt az ígéretet kaptam, hogy szólnak, ha felébred, így kicsit nyugodtabban feküdtem le aludni, és mivel a gyermekes 2 évem alatt nem volt még végigaludt éjszakám igencsak elaludtam. Reggel 8 óra körül ébredtem rohantam megkérdezni a nővéreket, hogy szóltak-e az intenzívről. Nemleges választ kaptam így rohantam az intenzívre, hogy azonnal láthassam Jankát és megszoptathassam, igencsak furcsálltam, hogy nem ébredt fel 10 órán keresztül.
A műszakváltás után jutottam be végre az intenzívre, kiderült, hogy nem tudták sehogy sem megetetni, sem az anyatejjel, sem a cukros teával, amivel próbálkoztak, így infúzióra kötötték. Amúgy minden a legnagyobb rendben volt, minden értéke kifogástalan, semmi jele komolyabb sérülésnek továbbra sem. Levették az infúzióról, hogy meg tudjam szoptatni, de szegényt fel sem tudtam ébreszteni, annyira eltelítette a cukros sóoldat, vagy mi, amit kapott. Ott zokogtam az alvó Jankával a karomban, próbáltam a mellemet a szájába dugdosni, sikertelenül. Ekkor egy fiatal férfi orvos volt az osztályon, akitől kérdeztem, hogy meddig lesz még itt, mikor jöhetek szoptatni…, nézett a nővérekre válaszért és finoman közölte, hogy nyugodjak meg, szólnak ha felébred, de közben hoztak egy balesetes tizenévest is, így nehéz lesz megoldani a szoptatást. Azért megoldottuk, szóltak, hogy sír és én rohantam. Egészen estig.
Este újra a főorvos asszony fogadott. Már határozottabban mondtam neki, hogy én szoptatom Jankát egész nap nem volt gond, jogom van vele lenni, így szeretném, hogy az este a kb. 10 órai szoptatás után rögtön szóljanak, ha felébred. Elmondtam, hogy nem szeretném, ha cumisüveget adnának neki, vagy bármi mást az anyatejen kívül. Beleegyezett. Én lefeküdtem aludni, de az előző éjszakából kiindulva koránt sem voltam olyan nyugodt. Hajnal 4-5 között ébredtem, persze nem szóltak, hogy menjek szoptatni…
Mentem az osztályra, beszéltem a nővérekkel, el akartak hajtani, kérettem a főorvost. Kioktatott, hogy ez egy intenzív osztály, Janka érdeke, segítenek rajta, aláírtam a házirendet… Hajthatatlan volt, én meg tehetetlen. Már a síráson kívül a hangomat is felemeltem, próbáltam a jogaimra hivatkozni… Az volt a válasz, hogy higgyem el, hogy Janka jól van, alszik, fel sem ébredt, majd szólnak, ha felébred.
Elkezdtem telefonálgatni, hívtam a betegjogi képviselőt, persze egy vonalas szám volt megadva, és egy egészen más nap rendelt 2 egész órát! Hívtam a tudakozót, hogy kiderítsem az ANTSZ számát, persze még túl korán volt senkivel sem tudtam beszélni, végül édesanyám felhívta a salgótarjáni kórház betegjogi képviselőjét, lévén, hogy az ő számát tudta, aki rövidesen felhívott külföldről, és megadta a  kórház betegjogi képviselőjének a mobil számát. Sikerült vele beszélnem, ígéretet kaptam, hogy utána néz, de nem igazán biztatott semmivel, javasolta, hogy kérjem írásban, hogy miért nem engednek be.
Újra próbálkoztam az osztályon, immár teljesen eltökélten. Fenyegetőztem, kértem, hogy adja írásba, hogy nem mehetek be, persze közölte, hogy nem ad semmit írásba, a kegyelemdöfés pedig az volt, amikor közölte, hogy inkább azon gondolkodhatnék, hogy miért került oda a gyerekem az osztályra… No comment. Végül beengedtek, megszoptattam, otthagytam, amikor elaludt és rövidesen jöttek szólni, hogy kiadják a gyerekosztályra.
Onnantól kezdve semmi gond nem volt. Kaptunk külön szobát, 5 napot töltöttünk itt. A gyerekosztályos nővérek és orvosok egytől egyig kedvesek voltak, nem követelték, hogy tegyem a rácsos ágyba, mellettem aludt és szopizhatott amikor csak szerette volna. Mérni kellett a szoptatásokat, de elég volt egy bemondott szám is, tudták, hogy nem méregetem éjszaka. Amikor kikerültünk az intenzív osztályról, még beszéltem a betegjogi képviselővel, javasolta, hogy írjam le a történteket és küldjem el a részére, hogy hivatalos útra terelhesse a dolgot. Mikor végre hazamehettünk és újra együtt lehettünk már nem volt kedvem újra átélni ezt az egész borzalmat és nem tettem semmi további lépést.
Remélem, hogy így négy év távlatából is hasznára válhat a történetünk más szülőknek, vagy tehetek valamit azért, hogy rendeződhessen a szülői jogok érvényesítése az egészségügyben!

 

Támogatóink: