Workshopok a humánus orvoslásról.

Bővebb információk a workshop menüpontban.

FacebookTwitterGoogle BookmarksLinkedin

Ők nem nyúlnak más betegéhez

Marci ajakhasadékkal (más néven nyúlajakkal) született, szerencsére a hasadékok közül a legenyhébb formával, egyoldali inkomplett ajakhasadékkal, ami azt jelenti, hogy a hasadék többnyire csak az ajakpírt érintette, illetve az ajakpír és az orr közötti területen behúzódás formájában látszott, hogy az izmok összezáródása még ott sem tökéletes. Műtétre van szükség. Egy vidéki klinikát választottunk. Az itt műtött, hasadékos gyerekek speciális helyzetben vannak. A kezelőorvosuk ugyanis az Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Klinikán dolgozik, ott viszont nincsenek megfelelő körülmények gyerekek számára, így a hasadékos gyerekeket a gyermekklinika sebészeti osztályán műtik és ápolják. Az csak a kisebbik gond, hogy mennyivel színvonalasabb állapotok vannak a viszonylag fiatal arcklinikán, mint a gyerekklinikán, a nagyobbik ez a kétlaki állapot, vagy helyesebben inkább “se ide, se oda nem tartozás”.

Vissza a műtét reggeléhez. Először is lepakoltunk az őrzőben, ahol a gyerekek a műtét utáni napot/éjszakát töltik a szüleikkel. Itt Marci megkapta a bódítót, amitől lassanként bájosan bamba lett, ezalatt pedig elkezdett beköltözni a többi műtétre váró család is. Az őrzőben összesen hét ágy volt, különböző méretűek, érthető módon Marci került a legkisebb rácsos ágyba. Az ágyak mellett egy-egy szék a virrasztó szülőne. 8 körül megérkezett a professzor és csapata, ekkor Marcit már a műtőben előkészítették, mi pedig kint vártunk. A műtétet egy órásra ígérték, így mondanom sem kell, mennyi hajunk hullott ki, amíg 10-kor végre behívtak minket, illetve csak engem, mert az őrzőben csak egy szülő tartózkodhat. Összeszorult a szívem, ahogy megláttam Marcit. Az oldalán feküdt, feje alátámasztva, arcán oxigénmaszk és több szúrásnyom, szája felett varratok és néhány, cicabajuszhoz hasonlatosan elrendezett összehúzótapasz, orrában tampon, ujján pulzoximéter, lábában branül, a többi végtagján elpukkant vénák. Nem érhettem hozzá, hogy magától ébredjen, így csak figyeltem, ahogy pihegve-remegve dolgozik a szervezete, ahogy csöpög az infúzió, és ahogy zavaróan hangosan és ijesztően szabálytalanul pittyeg a pulzoximéter. Az ápoló minden “rendellenességnél” ránézett Marcira, amikor elkezdett ébredezni, levette a maszkot, lekötötte a kezét, hogy ne bántsa a sebet, majd átpakolta a szettet a következő, műtött gyerek ágyához.


Az előre kiküldött papírokban leírták, hogy a műtét után 24 óráig szülői felügyeletet kell biztosítanunk a gyerek mellé, fel voltam rá készülve, sőt örültem is neki, hogy végig Marci mellett lehetek. Eleinte az is nagyon megnyugtató volt, hogy az őrző falára kiírt működési rend szerint végig jelen kell lennie egy szakápolónak, aki, ha kimegy, köteles helyettest biztosítani. A nappali ápolók irtó lelkiismeretesek voltak, mellettük nem is aggódtam volna, de aztán eljött az este, és a váltás, amikor ugyan sokkal kedvesebb, de sokkal kényelmesebb csapat érkezett. Mondanom sem kell, mennyire mertem lefeküdni, mikor látom, hogy a 6 hónaposom hogyan küzd a saját működéséért, monitor sehol, az őrző működési rendjében leírt szakápolók pedig két ajtóval arrébb alszanak. Így megint nem aludtam semmit, ahogy a másik két anyuka sem, akikkel próbáltuk beszélgetéssel elütni a haladni nem akaró időt.

Végre eljött a reggel, költözhettünk a kórterembe. Irtóra megkönnyebbültem, hogy nagy méretű rácsos ágyat kaptunk, amiben én is elférek Marci mellett. Együtt alvós, igény szerint szoptatós család lévén el sem tudtam képzelni, hogy másképp hogyan lesznek nyugodt éjszakáink. Elrendeztem magunkat, aztán eddig tartott a béke. Megjöttek az új ápolók, befutottak az orvosok, és fogalmam sincs, hogy mit műveltek odakint, de az altatóorvos teljesen összezavarodva jött be hozzánk, és elkezdett kérdezgetni, hogy mikor milyen gyógyszereket kapott Marci, ami fel van írva, azt beadták-e neki, amit beadtak, felírták-e, stb-stb., én meg néztem elkerekedett szemekkel, hogy ezt miért nekem kéne tudni, és kb. az egyetlen input, amit be tudtam azonosítani, az a fecskendőbe szívott víz volt. Teljesen kaotikus hangulat volt, közben pedig Marci is el kezdett üvölteni, én meg szóltam az első utamba kerülő, tanuló ápolónak, hogy adjanak már valami fájdalomcsillapítót. Elment, majd visszatért azzal, hogy az ápolók szerint most kapott kúpot. Néztünk egymásra apával, és megállapítottuk, hogy Marci egyikünk jelenlétében sem kapott semmit. Ha biztosak vagyunk benne, akkor na jó, kap. Aztán jött a vizit, és reméltem, hogy végre valami “szakszerű” fog történni, majd mond valaki valami értelmeset, megnézik Marci varratait, vagy valami. Meg volt egy kis probléma is, ugyanis a reggeli gyötrődés eredményeképpen a Marci orrában lévő tampon elkezdett kijönni. Kérdeztem, hogy ez nem baj-e, mire azt mondták, hogy nyugalom, elég sok van az orrában, ilyenkor csak le szokták csippenteni a végét, hogy ne sodorjon még többet ki, ahogy mozog. De! Ők nem nyúlnak más betegéhez, majd jön a mi orvosunk, és lecsippenti. Hurrá… Nem tudom hány lapáttal tett rá a helyzetre a kialvatlanságom, de ekkor már teljesen ki voltam bukva, és úgy éreztem, nagyon nem vagyunk jó helyen…

Végre Marci már kaphatott anyatejet, de hivatalosan csak cumisüvegből. Na ez is egy külön fejezet. Még a műtét előtt megkérdeztem a professzort, hogy hogyan szokott menni műtét után a szoptatás, mire ő azt mondta, hogy azt szokta javasolni, hogy pár napig cumisüvegből kapjanak enni a babák, hogy ne sérüljön a seb. Mi tagadás, nem voltam megelégedve ezzel a válasszal, mert ha pl. higiénés okokra hivatkozik, akkor az érthető, de hogy egy szilikon cumi gyengédebb lenne a női mellnél, ebben valahogy nem sikerült logikát találnom. Így a szoptatási tanácsadó ismerőseimhez fordultam, és segítségükkel felvérteztem magam egy Soft Cup nevű, szoptatást támogató etetőeszközzel szükség esetére, és egy (amerikai?) szakirodalmi hivatkozással a hasadékos babák szoptatásáról, amiben feketén-fehéren leírják, hogy a műtét napján megkezdett szoptatás a lehető legjobb a babáknak, és a tapasztalatok alapján nem kell a műtéti heg sérülésétől tartani. A professzornak el is kezdtem magyarázni, hogy kaptam egy ilyen és ilyen segédeszközt, de miután bezárt fülekkel ismételgette, hogy cumi, cumi, egyértelmű volt, hogy nem fogunk szót érteni a témában. Úgy döntöttem, hogy az ösztöneimre és Marci jelzéseire hallgatok az ügyben, és mivel ismertem a szakirodalmat, a lelkiismeretem is nyugodt volt, hogy nem fogok ártani, még akkor sem, ha itthon ezt még nem így gondolják. (A professzor már csak azért sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről, mert már az is csoda számba ment, hogy Marci szopizik, ráadásul kizárólag szopizik, és mégis nagyobbra nőtt, mint azok a babák, akikkel dolguk szokott lenni, és a kórházban is én voltam az “anyuka, aki szoptat” – azzal a hitetlenkedő felhanggal, ahogy a csodabogarakról szoktak sutyorogni, szóval látszólag nem volt nagy gyakorlatuk ez ügyben.) Persze nem vagyok egy konfrontálódó típus, így eleinte próbálkoztam a Soft Cuppal, ami szerencsére működött, mint etető eszköz, de a cicit nem pótolhatta. Miután a fent leírt káosz a tetőfokára hágott, és Marcival mindketten a tűréshatárunkhoz értünk, úgy döntöttem, hogy engem nem érdekel a tiltás, ha ők nem segítenek, hogy a fiam jobban érezze magát, majd én teszek róla: megszoptatom. Óvatosan mellre tettem Marcit, ő szintén óvatosan elkezdett szopizni, és éreztem, ahogy elönt minket a nyugalom, és szép lassan kizárja a kórházi őrületet a tudatunkból. Az idill sajna nem tartott sokáig, mert egy ápoló naná, hogy pont akkor jött be, és rögtön meg is kérdezte, hogy szabad-e nekünk ezt. Én elsoroltam, hogy melyik doki mit mondott, én mit gondolok, ködösítettem, hogy alapvetően softcupozunk, a cici csak “nyugigumi”, meg felhoztam az észérveket, hogy már annyira ki volt készülve a baba, hogy még mindig jobbnak láttam megszoptatni, mint lázat, rosszullétet, miegyebet kockáztatni. A vége az lett, hogy a nővér elmorzsolt egy “hát maga tudja” mondatot, és ránk hagyta a dolgot, abban a műszakban pedig legalább már nem kellett emiatt görcsölnöm. A zűrös napot egy viszonylag kényelmesen, kb. 2×2 óra alvással eltöltött éjszaka követte.

A “se ide, se oda nem tartozás” újabb epizódjának főszereplői ezúttal az arcklinika orvosai voltak. Nem véletlenül írtam, hogy “se oda”. Úgy volt ugyanis, hogy a műtét után minden délután átjön majd valaki Marcihoz, hogy megnézze minden rendben. Vártunk türelmesen, de semmi. Én naivan azt gondoltam, hogy már a műtét napján ellenőrzik, nem így történt, és ezt még úgy-ahogy el is fogadtam. De másnap se jöttek. És közben a gyereksebészet részéről meg ment a “majd a szakember az arcklinikáról” szöveg. Lehet, hogy csak nekem furcsa, vagy csak én vagyok túlérzékeny e téren, de harmadnap úgy keltünk fel, hogy a féléves, frissen műtött fiamat két napja nem látta orvos két méternél közelebbről.

Jött a vizit és az újabb pofon: kihagytak minket. Egy ápoló hívta vissza a díszes társaságot, hogy itt még van egy beteg. A főorvos visszafordulva mondta is, hogy ja igen... Ő is rögtön a szoptatást hozta fel, nagyjából rábólintott, bár inkább amolyan “mosom kezeimet” stílusban állt hozzá, és nem hagyta ki, hogy majd jönnek az arcklinikáról, és majd ők megmondják a tutit. Erre felvetettem, hogy már két napja várjuk őket, és nem tudják-e mikor jönnek, nem lehet-e szólni nekik (ismét naiv anya: azt gondoltam, ennyi együttműködés azért van a klinikák között), mire széttárta a kezeit, és közölte, hogy hívjam fel őket. Pfff… Mindenesetre telefonáltunk, és csodák csodájára egy órán belül megérkezett egy doktornő. Végre! Megvizsgálta Marcit, lecsippentette az addigra még jobban kilógó tampont, és ami a legjobb, rábólintott a szoptatásra. Huhh, úgy éreztem, hogy ezzel végre egyenesbe jövünk. Megkérdeztem azt is, mikor mehetünk haza (a professzor 2-3 napot mondott), azt mondta, reggel megint átjönnek, és akkor megbeszéljük.

Ezután már csak hab volt a tortán, hogy némi szervezkedés és költözködés miatt átraktak minket egy másik kórterembe, ami jóval nagyobb, szellősebb és nyugodtabb volt, és csak egy gyerek, egy szintén hasadékos kisfiú volt, akinek egy nappal Marci előtt műtötték a szájpadját. (Megjegyzem, hozzájuk is csak akkor nézett be orvos, amikor a telefonunkra átjött valaki az arcklinikaiak közül.) A három szabad ágy ellenére Marci a legkisebb rácsoságyat kapta, hiába kértem a nappalos nővértől, hogy hadd aludjunk egy nagyobban. Időközben nagyon csúnyán kiújult Marci ekcémája. Várható volt. Viszont nem kis gondot jelentett, hogy emiatt veszettül vakarni kezdte magát, főleg az arcát. Próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy megint nem fogok aludni, mert Marcit nem lehet őrizetlenül hagyni, aztán kértem az éjszakás nővért, hogy hadd maradjon bent Apa is, hogy válthassuk egymást, de nem lehetett. Végül vállalva, hogy hülyét csinálok magamból, nagy nehezen behajtogattam magamat a kiságyba, és elcsendesedtünk. Amikor benézett hozzánk az éjszakás nővér, leesett neki a helyzet, és mondta, hogy feküdjünk át a nagyobbik rácsos ágyba aludni. Éljen, 4-5 óra pihentető, szopizós alvás!

A következő reggeli vizitet az eddigiekhez hasonló mellőzés jellemezte. Még az sem érdekelte a dokikat, hogy a másik, ugye szintén nem-a-mi-betegünk kisfiú lázas és köhög, még az édesanyja kérésére se vizsgálta meg senki, maradt a “majd jön az orvos a másik klinikáról” duma. Ugyan már viszonylag elfogadható volt a helyzetünk, mégis kifejezetten “el innen” érzésem volt, így kicsit elszomorított, amikor az arcklinikáról átküldött orvos azt mondta, hogy elvileg még egy napig bent kéne maradnunk. Viszont szerencsére egy nagyon értelmes és humánus emberrel volt dolgunk, megbeszéltük, hogy alapvetően tök jól van Marci, nem lázas, nagyokat szopizik, kakil, nem hány, a gyógyszert amúgy is én adom be, szóval a kórház már nem sokat tud hozzáadni a jóllétéhez, irány haza! Villámgyorsan összepakoltunk, megvártuk az antibiotikum receptet, és gurultunk is vissza a Nagyihoz. Megkönnyebbültem.

 

Támogatóink: