Workshopok a humánus orvoslásról.

Bővebb információk a workshop menüpontban.

FacebookTwitterGoogle BookmarksLinkedin

Hónapokig kísértettek ezek a jelenetek

Olyan jó lett volna, ha engem kompetens anyukának tekintettek volna. Olyan jó lett volna, ha nem tettek volna felelőssé a babám állapota miatt. Olyan jó lett volna, ha valaki emberként kezelt volna minket. Olyan jó lett volna, ha a babám apukája is több időt tölthetett volna velünk. Olyan jó lett volna, ha nem haraggal és megvetéssel beszélnek hozzánk.

Ráchel otthon született. Gyönyörű volt és egészséges, az illata pedig azonnal belepte a lakást, jelenlétének mámorában úsztunk napokig. Nem vette el tőlünk senki, nem vizsgálgatták idegen kezek. Rajtam aludt az első éjszaka és aztán az ágyunkban minden nap. A leghosszabb idő, amit távol töltöttem tőle az volt, amíg nagy nehezen megszültem a placentát a WC-nkben. Aztán pár nap múlva elkezdett sárgulni. Nem baj, hisz ez normális. Aztán egy hetesen már eléggé le is fogyott és bizony nagyon sárga volt, azt javasolták menjünk be a kórházba megméretni a bilirubin szintjét. Órákon át csak dilemmáztunk, felhívtuk, akit csak lehetett, mert szerettük volna elkerülni a kórházat, ahova már betelefonált a védőnő is, hogy menni fogunk. Volt aki azt mondta, hogy napfény és szoptatás, amennyit csak lehet, mások meg azonnali kórházi kontrollt javasoltak. Mi persze tanácstalanok voltunk. Végül péntek este 9-kor úgy döntöttünk, visszük a babát, mert már csak aludt órák óta és nem tudtuk felébreszteni, hogy megszoptathassam.

 

Taxi. A gyerek a kendőben, még overállja sem volt, úgy voltunk vele, áprilisban nem lesz már hideg. Most volt először az utcán, bebugyoláltam a baglyos takarójába, amit még a várandósságom alatt varrtam neki. Területileg illetékes kórház. Mindenütt sötét. Az újszülöttosztály ajtaja kivágódik, mikor csöngetünk, morcos ápolónő fogad. „Mindjárt jön a főorvos asszony”. Jön is 20 perc múlva. Addig járkálok fel-alá, kopog a cipőm. Félek. Nem néz a szemünkbe, ahogy hozzánk beszél. Egy ablaktalan szobába kísér, mindenütt Disney matricák. Igyekeznek feldobni a nyomasztót, de sikertelenül. Ráchelt vetkőztetni kell. A kis testéről lehámozom a többrétegnyi ruhát. Megnézi. Aztán eltűnik. Jön egy nővér. Vérvétel a sarkából. A baba zokog. Most várni kell. Újabb fél óra. Kiderül, a bilirubin nagyon magas. Itt kell maradni, nagy a baj, talán megússzuk a vércserét. Vércsere? Az meg mi? – gondolom magamban. Ijesztően hangzik, biztos valami nagyon durva beavatkozás. Jajjj, csak azt ne! De mi van, ha minderre nincs is szükség? Ha elég lenne csak szoptatnom szegényt és napoztatni? Próbáljuk kideríteni, mi várhat ránk. Főorvosasszony türelmetlenül topog: „Na, akkor mi legyen?” Megkérdezem, a babával maradhatok-e egy szobában? Persze, persze. „Ha most hazaviszik a gyereket, kihívom a gyerekvédelmet, mert ez kiskorú veszélyeztetése. Olyan, mintha verné a gyerekét.” Istenem, dehát, én nem akarom bántani őt! Maradunk. Kivágódik az osztály ajtaja, nővérek rajzanak ki rajta. Kiragadják Ráchelt a kezemből. „Anya, maga maradjon itt!” Anya? Miért hívnak engem anyának? Én az anyámat hívom anyának, nem másokat. Hallom ahogy Ráchel zokog, még sosem hallottam így sírni. Ez az én kisbabám, miért vitték el? Sírok a páromba csimpaszkodva, nem bírom hallgatni. Miért nem lehetek vele? Fogalmam sincs mit csinálnak vele. Végre bemehetek, de apuka kint marad, és legközelebb csak reggel jöhet, másfél órára látogatni. Mire újra látom Ráchelt, egy műanyag izében fekszik, kék fény világítja meg, a szeme letakarva. A kezéből cső lóg ki, infúziót kap. Édes kicsi Ráchel, téged megszúrtak, te nem látsz. A könnyeimmel küzdök, de jönnek a nővérek, nem szabad sírni. Hárman is berontanak a szobába. Az egyik a kezében tartja Ráchel köldökcsonkját, lóbálja a madzagnál fogva, amivel elkötötték, és gúnyosan felém fordul: „Na, ezzel mit fog csinálni, anya? Elássa, mint a placentát? Maguk azt szokták, nem?” Ez meg miről beszél? És miért hív anyának? Én az anyámat hívom anyának, nem másokat. Kérdezgetnek, miért szültem én otthon? Zsibbadt vagyok. Hagyjatok! - gondolom, de valamit válaszolok. Bent marad egy nővér, az alsó fogsora szép fehér, a felső fogai meg rohadnak. Beszélgetni akar. Én meg magányos vagyok és beszélgetek vele. Faggat, miért szültem otthon. Meg kik voltak ott. Meg kifejti, hogy ez mennyire veszélyes, ő már csak tudja. Utálom őt, és szeretem, legalább szóba áll velem, bár aláz, de legalább beszél velem valaki és nem vagyok egyedül. Ráchel felsír, végre megszoptathatom. Hablatyol valamit a csúnyafogú, hogy hány óránként szoptatom. Mondom gyakran, amikor csak lehet, megvetően néz rám. Kivehetem a babát, de mivel mindenféle kilóg belőle, óvatosan kell egyensúlyozni. Be akarom takargatni a baglyos takaróval, de a csúnyafogú rám ripakodik, hogy képzelem? Valami szanaszét használt, kórházi takarót odadob. Édes istenem, annyira egyedül vagyok! Aztán a köldökét kezdi tisztítgatni, de brutális amit csinál, szinte az egész hasát bekeni alkohollal és csupa hintőpor lesz a törzse mindenütt. Csigalassúsággal telik az éjszaka. Mikor jön már a párom? Nem tudok aludni, talán csak másfél órát. Pittyeg a gép, Ráchel kiterülve, annyira hiányzik, hogy nem bújhatunk össze! Nagyon félek. A szomszéd helyiségben rengeteg kisbaba alszik egyedül azokban a műanyag izékben. Olyan mintha ez az egész nem is velem történne. Reggel vizit, az osztályvezető főorvos van ügyeletben. Az egyetlen, aki emberként kommunikál. Mindenről tájékoztat. Legalább ő, az éjszaka ügyeletben lévő nő ugyanis, a szobánk közelébe sem jön, demonstratívan elkerül. Nem bánom, az osztályvezető legalább minden kérdésünkre emberien válaszol, megnyugtató és kedves. Később, Ráchel apukájával is bemegyünk hozzá, végre egy normális emberi hang. Műszakváltás, az új nővér már engedi, hogy a baglyos takaróval takarjam be Ráchelt szoptatás közben. Ő viszont ahhoz ragaszkodik, hogy ahányszor belépek a szobába, fertőtlenítsem a kezem. Nem teszem, mar.

Később, aztán fejni szeretnék, de nem tudom összeszerelni sem a gépet, a nővérek segítenének, de nem felejtik el megjegyezni, el fog apadni a tejem, ha ennyit izgulok. Elapadni? Úristen, ettől el tud apadni? Ez eddig eszembe se jutott. Jajjj, próbálok fejni, egy csepp sem jön, azért, amikor Ráchel felsír szoptatok szorgalmasan, persze ő sokat alszik. Egy szoptatási tanácsadó azt mondja a telefonban, hogy éheztetéses sárgasága van Ráchelnek. Istenem, éhezett szegényke? Akkor tényleg nincsen nekem tejem? Múlnak az órák, alig várom a látogatási időket, akkor legalább nem vagyok ennyire magányos. A következő éjszaka sem tudok túl sokat aludni, a gép pittyeg, a kék fény ijesztően hideggé teszi az amúgy sem túl melegséges hangulatot. A babák a szomszédban néha felsírnak, olyankor a nővérek cumisüvegből etetik őket. Aztán kicsúszik Ráchel kezéből a kanül. Újra kell szúrni. Közlöm a nővérekkel, hogy most márpedig, én ott leszek a baba mellett. Szegény Ráchel végigzokogja a beavatkozást, többször is próbálkoznak a nővérek, de nem találnak vénát. Végül a koponyájába sikerül szúrniuk. Addigra már minden csupa vér. Most már még nehezebb a karomban tartani, ha szoptatom, mert vigyázni kell, nehogy kicsússzon a tű. Végre reggel. Nemsokára jön a párom. Újabb vizit, újabb orvos. Beszélgetünk, egész civilizált. De nem, nem érdekel, mit gondolsz az otthonszülésről! De azért mondja, mondja! Aznap egy másik nővér is fontosnak érzi, hogy elmondja, milyen veszélyes dolog is otthon szülni. Én már csak hallgatok és nyelek. Bólogatok, de igazából üvölteni szeretnék: hagyjatok már békén! Este újra kihúzódik az infúzió. Most már nem szúrnak újra, a kék fényről is leveszik a babát, jobban van. Este fürdetés, mondják vigyem. Mondom, holnap már úgyis otthon leszek, majd otthon megfürdetem. Újabb éjszaka. Azt mondja a nővér, hogy a legközelebbi szoptatás le kéne mérni. Lemérni? Azt hogy kell? Ja, hogy 0 grammot mutat. Ez mit jelent? Ráchelt magam mellé veszem az ágyra. „Csak saját felelősségre, anya!” Mondtam már, hogy nem értem, miért hív engem mindenki anyának? Én csak az anyámat hívom anyának... Jó végre újra együtt aludni. És láthatom a szemét is, mert nincs eltakarva. Hétfőn reggel vizit újra. Itt a kedves főorvos is. Bár, Ráchel értékei romlottak egy picit mióta levették az infúzióról, de ő hazaenged minket. Sikerül megismerni a főnővért is, aki a folyosó másik végéről üvöltve mond valamit az otthonszülős anyáról. Ja, az én volnék, ha magamtól nem jöttem volna rá, hogy otthon szültem, a nővérek segítségével most már biztos lehetek benne! Végre hazamehetünk, persze, egy nővér meg egy orvos is kifejti, hogy ők ilyen értékek mellett még biztos bent tartanának. Hálásak vagyunk a főorvosnak, aki annyival enged el minket, hogy sokat szoptassam a babát és minden rendben lesz.

 

Van akinek szülés utáni traumája van. Nekem kórház utáni traumám. Hónapokig kísértettek ezek a jelenetek. Hónapokra elvették tőlem a lehetőségét is, hogy kompetens anyának érezhessem magam, aki képes a gyerekéért felelősséget vállalni. Önmagában az, hogy az elsőszülöttemmel valami baj van, nehezen feldolgozható. Túlzottan érzékeny lévén, a besárgulás elbizonytalanítóan hatott rám és olyan dolgokat mozgatott meg bennem, amik megviseltek. De biztos vagyok benne, hogy ezeket sokkal könnyedébben tudtam volna átvészelni, ha felnőttnek, nem pedig inkompetens anyának kezelnek és emberségesen viszonyulnak az egész családomhoz. Ha nem szemrehányásban van részem, mert tudatos és megfontolt döntések nyomán, otthon szültem meg Ráchelt. (Egyáltalán, mi köze van bárkinek is hol szülök?)

Ha nem ijesztgetnek azzal, hogy elapad a tejem, hanem megmutatják, hogyan kéne fejni és mellre tenni a babát. Ha az egészségügyi szakemberek segítenek rajtunk, nem pedig ítélkeznek, véleményt nyilvánítanak, megszégyenítenek.

 

 

 

Támogatóink: