Workshopok a humánus orvoslásról.

Bővebb információk a workshop menüpontban.

FacebookTwitterGoogle BookmarksLinkedin

...mint ketrecbe zárt oroszlán...

Nekem már cseperedőben a gyerekeim, 9, 12, 14 évesek. Az évek során, főleg kisebb-nagyobb balesetek után kerültek kórházba. Soha nem hagytam őket magukra, még rövid időre sem. Vittem az összetekert matracomat, és természetesen tisztelettel, de határozottan értem el, hogy mellettük lehessek.

Még úgynevezett ügyeletes gyermekkórházakban is ahol még hajnali kettőkor is hozhattak beteget, amikor felkapcsolva a villanyt, csörtettel be a kórterembe. Kivártam az időt, és ha éjjel kettőkor terítettem a matracom a földre, de ott voltam végig. A vizsgálatokra is igyekeztem mindíg kísérni őket. Apróbb megjegyzéseket nem úsztam meg, de nem kerültem nagyobb konfliktusba, elengedtem a fülem mellett, a gyerek érdekében. Talán egyszer egy őrmester típusu nővérkével kellett, határozottnak, lennem. Igyekeztem mindíg tisztelettel beszélni, nem indulatosnak lenni.
Egyszer az öcsémék fia került kórházba Ajkán lázgörcs miatt talán 2 évesen. Közölték a szülőkkel, hogy ott kell hagyniuk a gyereket, nem lehetnek vele. (talán influenza zárlat volt az ok) Eljöttek könnyekkel küzködve egy olyan gyerek mellől, aki addig még nem töltött a szülei, vagy egyik szülője nélkül egyetlen napot sem. Mikor ezt megtudtam, majd kiszakadt a lelkem, telefonáltam, felszaladtam a János Kórházba is, hogy leírjam a falról a gyermekek jogait. Kértem a sógornőmet menjen vissza és ne hagyja magát elküldeni, mert ez a gyermekének fontos. Sírva kiabálta nekem a telefonba:
Neked könnyű, mindíg lázadó voltál, de engem úgy neveltek, hogy amit a fehérköpenyes mond, azt el kell fogadni mert Õ ért hozzá. Téged meg ha forradalom lesz, az első barikádon fognak agyonlőni.
Tudom, hogy nagyon fájt neki, de nem tudta átlépni a határait. Én meg mint egy ketrecbe zárt oroszlán úgy éreztem magam.
Három nap után hozták haza a keresztfiamat, aki furcsa dolgokat produkált ezután. Nem lehetett például pelenkázni a megszokott helyén (mosógép tetején kialakított pelenkázó) mert keserves sírásba kezdett, valahogy attól félt, hogy leesik. Illetve az addig békés gyerek a játszótéren, hirtelen bántani kezdte a kortársait, váratlanúl megkarmolta, megütötte őket. Aztán ezek a dolgok elmúltak, mostmár ő is 12 éves.
Nem tudom mi maradhatott benne.
Sohasem felejtem egy kedves pszihodrama csoporttársamat, aki újraélve a kiskori manulaműtét okán való magárahagyást, csillapíthatatlanúl zokog az ölemben, (az anyukáját játszottam) míg újra nem írja az emlékeit immár úgy, hogy az édesanyja nem hagyja ott....

 

 

 

Támogatóink: