Workshopok a humánus orvoslásról.

Bővebb információk a workshop menüpontban.

FacebookTwitterGoogle BookmarksLinkedin

A gyerekemért én vagyok felelős!

Az én történetem – azt gondolom – abból a szempontból érdekes, illetve, hogyan tud a rossz információ kórházi tartózkodáshoz vezetni, és hogyan tudnak a kórházi körülmények, protokollok egy jó szoptatási gyakorlatot tönkretenni.


2002 decemberében kerültem az akkor 6 és fél hónapos Csillával egy kórház fertőző osztályára. Csilla akkor majdnem kizárólag szopizott, épp csak elkezdte a kóstolgatást, minimális mennyiségekkel.
Vasárnap egyedül voltam a babával, amikor elkezdett hányni, többször, emellett hasmenése is volt. Tapasztalatlan lévén, megijedtem, hiszen mindenhonnan azt az információt kaptam, hogy a hányás gyors kiszáradáshoz vezet. Amikor szoptatni próbáltam, kijött belőle. Nem értem el senkit, aki megnyugtathatott volna, sem a gyerekorvosunkat, sem a családtagjaimat, és a férjem sem volt mellettem. Az ügyeletet felhívtam, azt mondták, vigyem be (vajon akkor miért nem mondták el, hogyan próbáljam kis adagokban etetni? ). Mivel taxival mentünk, nem mertem szoptatni, nehogy a taxiban történjen a „baleset”. Az ügyeleten másfél órát várakoztattak, de előtte kérték, ne szoptassak. Szót fogadtam, gondoltam, a mi érdekünket szolgálja. A vizsgálat után megállapították, hogy fertőző a betegség (ezt én is tudtam), nem foglalkozhatnak érdemben velünk, és átküldtek a másikba (vajon miért nem ide irányítottak telefonon), mert ott foglalkoznak a fertőző betegekkel. Újra taxiba ültünk, közben Csilla elaludt, így a kórházig ismét nem szoptattam. Amikor megérkeztünk, ismét felszólítottak, hogy ne szoptassak a vizsgálatig, ami kb. újabb másfél óra múlva következett. Ekkor megállapították, hogy kiszáradt a baba, és benn kell maradnunk. Mivel én akkor csak azt érzékeltem, hogy bajban van a babám, szó nélkül belegyeztem.
Így utólag, a mai tudásommal, eddig el sem jutottam volna, de semmiképp nem hallgattam volna a tanácsokra, mert a négy órás utunkon egyszer sem hányt Csilla, és azt gondolom, főleg nem a hányás, hanem a nem-szoptatás miatt száradt ki. Én azonban „szófogadó anya” lévén, betartottam az utasításokat, mert azt gondoltam, értünk vannak, nem ellenünk. A jogaimmal nem voltam tisztában, akkor még friss volt az egészségügyi törvény, nem volt benne a köztudatban.

A kórházi körülmények nem voltak rosszak, szoptatós anya lévén járt nekem is ágy, és külön szobánk volt Csillával.
A benn-létünk azzal kezdődött, hogy nem engedték meg, hogy amíg a kanült berakják, a gyermekemmel legyek. Fél óra kínzás, és sok-sok próbálkozás után kaptam meg a babácskát, akit infúzióra kötöttek. Szoptatni az infúzió ideje alatt csak úgy tudtam, hogy ráhajoltam a babára a rácsos ágyban, ahova ki volt kötve, nehogy letépje a kanült. De mivel másfél napig kapta az infúziót, nem igazán volt éhes, alig szopizott. Erőtlen volt, gyenge, és csalódott a kikötözéstől, a sok macerálástól. Aztán lekerült az infúzió, és minden szoptatást mérni kellett. Gyorsan kiderült, hogy alig szopizott, szinte alig volt mérhető a mennyiség. Én egyre feszültebb lettem amiatt, hogy állandóan méregetni kellett, és elszámolni a mennyiségekkel, és fogadni a rosszalló megjegyzéseket. Az volt az érzésem, hogy még azt is megkérdőjelezték, hogy korábban szoptattam a babámat, hiszen a kórházban nem tudtam őt táplálni. Aztán orvosi nyomásra megpróbáltuk a hozzátáplálást, hisz ennyi idősen már egyébként is itt az ideje, jobb híján bébiétellel, de Csilla nem fogadta el (így utólag, azt gondolom, nem is volt éhes). Nekem pedig szinte teljesen elapadt a tejem: benne volt, hogy Csilla két-három napig alig szopizott, és én is nagy stressznek voltam kitéve.
Azzal tértünk haza négy nap után, hogy nagyjából vége a szoptatásnak, fel voltunk vértezve a tápszerrecepttel, és sok-sok rosszalló megjegyzéssel arra vonatkozóan, hogy nem tudok szoptatni.
Szerencsére, amikor hazaértünk, azonnal felhívtam egy szoptatási tanácsadót, aki részletesen elmondta, mit tegyek, hogy újra elegendő tej termelődjön, és sikerült két-három nap alatt visszaállítani a megfelelő tejmennyiséget.
Csillával befeküdtem az ágyba, igyekeztünk sok közvetlen testkontaktusban lenni. Így Csilla igen gyakran szopizott. Szerencsére jól viselte az átmeneti tejhiányt, beérte a gyakori kevéssel is, aztán egyre több tej lett, és visszaállt a régi rend. Csillának is jól esett az extra törődés, hiszen a kórházi tartózkodás megviselte. Annak ellenére, hogy velem lehetett, ami természetesen óriási segítség volt, a sok orvosi beavatkozás után igényelte a több törődést, babusgatást, és természetesen nem fogadott el még egy darabig semmilyen szilárd táplálékot.

Egy dolgot tanultam meg ebből a kórházi tartózkodásból: mindig fenntartással kell fogadni, bárki bármit mond, és a gyerekemért egyedül én vagyok a felelős, a többi csak részigazság. Az egészségügyben dolgozók lehetnek felelősek a gyerekem betegsége miatt, de ez csak egy része a mi életünknek, a nagy egészben csak mi szülők vagyunk kompetensek.
Ha megfelelő információt kapok időben, szerintem semmi szükség nem lett volna a négy nap kórházi tartózkodásra, a sok beavatkozásra, az életünk felborítására.

Támogatóink: